„Tudatosan próbáltad másolni A vizsgát a következő filmekkel?
Ha belépsz egy érdekes korszakba, akkor az könnyen beszippant. Hirtelen elkezded érezni, és érteni a nüanszait. Pontosan tudod, hogy milyen ruhában voltak a korszak emberei, milyen használati tárgyaik voltak, milyen problémák foglalkoztatták őket. Másrészt én nagyon jól megtaláltam magam a negyvenes-ötvenes években. Mindig is izgattak a korszak morális dilemmái, a férfiember erkölcsi kérdései. Például ha vagytok négyen egy zenekarban, akkor az egyikkel külön elbeszélget a lemezcég, hogy te vagy a tehetséges, azt a három lúzert dobd ki az ablakon. Mit teszel? Ezek az erkölcsi kérdések, még ha nem is olyan felfokozottan, mint A vizsgában meg a többi filmben, de jelen voltak az életemben. Mi az, ami neked még belefér? Ha valamiben jó vagy, akkor a piac, még a magyar is, elkezd irányítani, hogy azt csináld tovább. Ezt hívják skatulyának. Például a Félvilág ez ellen is ment. Azt éreztem A berni követnél, ha most még egy ugyanilyen film jön ki tőlem, akkor örökre beleragadok egy skatulyába. Attilával megbeszéltük, hogy így vagy úgy, de minden közös filmünk más lesz. Az lesz majd a meglepetés, amikor készítünk egy filmet, ami a jelenben játszódik. Arra is vannak tervek. (...)
A Saul fia sikere miatt sokan hőbörögnek, hogy mikor készül már végre film a magyar történelemből.
Abban társadalmi szinten mindig nagyon nehéz kiegyezni, hogy ki a hős, és azt hogyan ábrázoljuk. Amiket én írok, átlagemberekről, hétköznapi hősökről szólnak, de közben felvillantanak valamit a nagy konfliktusból, és abból, hogy én erről mit gondolok. Nagyon nehéz lenne most a zászlónkra tűzni, hogy például Bibó Istvánról készítünk egy filmet. Ezerféle dolgon fennakadna. „Miért akarsz te most Bibóról filmet forgatni? Biztos kell nekünk ez? Kinek az érdeke ez?” Vagy Tisza Istvánról. De még Szabó István is belebukik egy Bethlen-filmbe. Pedig ha egy figura ellentmondásos, az a filmnek, a drámának csak hasznára válik. Plusz ha egy film fel mer tenni botrányos kérdéseket, akkor alkalmat is kínál a hiteles ábrázolásra és válaszadásra. Nálunk nem lehet ilyenekhez hozzányúlni. Soha az életben nem fogunk mondjuk egy Horthy-filmet csinálni. Én mondjuk írtam Trianonról vígjátékot.
Erről szeretnék többet tudni!
Arról szól, hogy a trianoni delegáció egyik tagja, egy fiatal földrajztudós csalódottan megy haza, nemcsak azért, mert elcsatolták Erdélyt meg Partiumot, de az ő kicsi falujukat is. Hogy fogja ezt megmondani a nagyon beteg apjának? Hazamegy, és végül nincs szíve megmondani az igazságot. Megbeszéli a falubeliekkel, hogy játsszák azt a beteg apa kedvéért, hogy őket nem csatolták el, magyar falu maradtak. Itt munkál bennünk Trianon közös élménye, és nincs feldolgozva. Ha így beszélsz róla, akkor jobbikos vagy, de ha úgy, akkor ballib. Lehet-e úgy megfogni Trianont, hogy a moziban közösen, egy dolgot érezzünk közben, és nevessünk rajta? Szerintem nagyon jó lenne nevetni Trianonon. Jó ízléssel, jól megfogva. A nevetés gyógyít, és katarzist tud kiváltani.”
