Könnyű nőcske
Ritkán írunk a Jobbikról vezércikket, és nem azért, mert kevésbé fontosak, hanem azért, mert már alig léteznek.
Lármában nehéz megtalálnunk Istent, ha azonban csendben maradunk, mindvégig ott lesz közöttünk.
„A csendről olvasgatok, nem máshol, mint a nagyszerű Ellenforradalom című Facebook-oldalon. Heideggert idézik a szerzők, aki szerint a ma embere gépesítetten »fütyörészik«, esetleg szüntelenül fecseg a csend ellen, hogy el ne tiporja. Megkeresem az eredeti idézetet a filozófustól, és azt találom, hogy így folytatódnak a gondolatok:
»Nemcsak magunkkal szembesíthet a csönd, de magunkban a semmivel is, amikor a semmi már van. Az a tény, hogy a kongó csöndet gyakran éppen fecsegéssel akarjuk megtörni, bizonyítéka a semmi jelenlétének.«
A helyzet ma ennél súlyosabb. Amit mi, a nyugati civilizációban 2022-ben átélünk, már nyomaiban sem hasonlít arra a Heidegger által megélt békeidőkre, amikor a rádió vagy éppen az orfeum fülsiketítő zajforrásnak tűnt. Mi valóban zajban élünk, kizártuk a csendet az életünkből. Bemész egy vendéglőbe, és megpróbálsz kikapcsolódni: tízből kilencszer dübög a tuc-tuc zene, belemar az agyadba, tompítja az érzékeidet. Az autóban rádiós ökörségek, az utcákon rikoltozik az ezerfejű cézár, zúgnak a gépek, bőgnek a motorok. Aki megtehetné, hogy csendben legyen, bekapcsolja a tévét, hogy valami zaj legyen, esetleg feldob a fejhallgatójával magára valami zenét, nehogy a hallgatás szétrombolja a tévhiteket. Ha mást nem tehet, fecseg és lódít, a zajban pedig tovaterjednek, szárba szökkennek a hazugságok.
A csend ma már illúzió. Elveszett erény, letűnt csillag. A csend valami olyasmi, ami roppant kellemetlen, hiszen nem korszerű, magára hagy bennünket a gondolatainkkal, a vágyainkkal. Ha csend van, megjelenik a »valami«, és – ahogyan Heidegger céloz rá – a »semmi« jelenléte elillan. Márpedig a modern ember semmit sem érez olyan kellemetlennek, mint amikor kivetik az akolból. Amikor magára marad, és helytelen minták helyett magának kellene döntenie valahogyan, valamiről. Amikor a csend oltalmában kezet szoríthat Istennel. Erre a mai európai és amerikai embernek már nincs szüksége.”
Nyitókép: MTI/Kovács Attila