A színésznő sírja

2023. november 02. 05:27

2023. november 02. 05:27
Leimeiszter Barnabás
Leimeiszter Barnabás

Vonagló puttók, lantot pengető, görnyedt öregember, oszlopok, csavarodó-kígyózó leplek, kővirágok halma. A nemzet csalogányának egy márványpárnán nyugszik a feje. De kicsit feljebb van polcolva ez a fej, mint ami kényelmes lenne, ha örök álmát alussza az ember. Mintha a nagyasszony tévézés közben szunnyadt volna el. Vagy csak tettetné, hogy alszik, és olyan pózt választott volna, hogy szemmel tarthassa a látoga­tóit, a hódolók seregét, akik természetesen még az új évezredben sem szűnnek a színe elé járulni. A kíváncsi Blaháné, akit a hiúsága még holtában is ébren tart. Ami az arcán tükröződik, az nem áhítat, vagy olyan áhítat, ami egy középszerű szobrász keze alól kerül ki. Kérkedő fáradtság inkább, amit ezen az arcon látunk, fájdalmas fintor, utalás arra, hogy ez a nagyszerű művésznő feláldozta magát a „hazája”, a „közönsége” vagy valami más, hasonlóan elvont és magas rendű entitás oltárán, amelynek emlegetése minden további kérdést fölöslegessé téve szentesít egy életművet. Mit jelenít meg Blaha Lujza síremléke? A színészi pálya mint krisztusi létvállalás ízléstelen, romantikus toposzát. Ami persze a huszadik században, már Blaháék nemzedéke után teljesedett ki igazán, amikor a színészek felhághattak hőn vágyott golgotájukra. A megfeszíttetés, a felmagasztosulás feltételei és stációi: a mozgókép rögzítésének technológiája, ami megörökíthetővé, megőrizhetővé tette a szívszaggató alakításokat; a mozi, ami a széles nyilvánosság elé tárta ezeket; a mai értelemben vett tömeg­sajtó, ami a magánéleti fejleményeket és a művészi teljesítményt egybejátszva vont misztikus aurát egy-egy sztár köré. Mifelénk már csak azért is könnyen nőtt a színészeknek krisztusi öntudatuk, mert a tizenkilencedik század eleje óta hagyományosan a közösség lelkiismeretének, szószólójának szerepét töltötték be. Abban az időben, amikor a magyar „kulturális önkifejezés” még akadályokba ütközött, a vándortársulatok hazafias küldetést vállaltak, Vas Gereben regénycíme nyomán a „nemzet napszámosainak” megtisztelő rangját vívták ki maguknak. Ha akarjuk, a kényszerű kelet-európai „félrefejlődés” egyik ékes jele ez: a színész kultusza és társadalmi szerepe, a „színész­királyok” sűrű feltűnése, a napjainkig átöröklődő (s persze a színészek valódi helyzetével, jelentőségével egyre kontrasztosabb) fontosságérzet. Aminek a fokozhatatlanul abszurd lényege nyilvánul meg az olyan szókapcsolatokban, mint a „Halhatatlanok Társulatának örökös tagja”. És mégis, úgy tűnik, ez az elismerő szóvirág nem hökkent meg senkit. Senki nem veszi le a viccet, nem érzi, hogy mennyire röhejes ez a cím, a halhatatlanságnak és „örökösségnek” ez az önismétlő hangneme természetesnek hat, ha színészekről – épp róluk – van szó. Mintha sajnálnánk nevetni rajtuk, noha a színészi szakmára nem egyéb, mint éppen egy nagy és kíméletlen kinevetés vár mint régóta esedékes igazságtétel, végső ítélet. 

Ez a tartalom csak előfizetők részére elérhető.
Már előfizetőnk?

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!