Eltűntek a német kisemberek reményei

„Három évtizede élek Németországban, és az ismeretségi körömben, amely többségében az úgynevezett Nachkriegsgenerationból, a háború utáni nemzedékből áll – ma 60-70 év körüliek –, mélyen gyökerezik a holokausztot követő kollektív bűntudat. Ennek és az őket követő generációnak a haza, a nemzet, a patriotizmus kizárólagosan negatív fogalmak. Természetes következmény, hogy az utolsó 10-15 év egyre növekvő globalizációs nyomása, a nemzetek háttérbe szorítása termékeny talajra talált náluk. Az ehhez a nemzedékhez tartozók (természetesen mint minden általánosítás, ez is sántít) nem büszkék, inkább szégyellik németségüket, és alig elérhetők azzal az argumentálással, hogy »de ti nem is éltetek akkor«. Tehát a nemzettel való azonosulás csak szórványosan létezik. Érdekes kivétel a 2006-os németországi futball-világbajnokság, amikor mindenhol lengett a német zászló, és mintha elkezdett volna növekedni a nemzeti érzés palántája. Sajnos e palánta hamar elsorvadt.

A nemzeti érzés hiánya mellett a másik nagy probléma a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése. Az 1980-as évek közepétől a 90-es évek végéig olyannak éltem meg Németországot, mint amilyen a mai Magyarország. Egy ütemesen fejlődő gazdaság, a szociális olló növekedésének megállítása, gondoskodás a rászorultakról stb. Jóllehet a németeknek két erős néppártja volt, a CDU és az SPD (amiből mára nem sok maradt), és fundamentalista ellenzékként a kicsit kerge Zöldek kezdtek egyre népszerűbbek lenni a fiatalok között (Joschka Fischer »szemtelensége« mágnesként vonzott bizonyos rétegeket), de az éppen kormányon lévő néppártól függetlenül azt lehetett érezni, hogy az élet évről évre jobb lesz. Norbert Blüm munkaügyi és szociális miniszter 1986-os szlogenje: »Mert egy az biztos: ez a nyugdíj«, realitásnak tűnt. Reálisnak tűnt a szülők azon vágyának beteljesedése, hogy a gyerekeiknek majd jobban fog menni, mint nekik.

Az elmúlt tíz évben egyre kevesebben mondhatják el gyermekeikről (sajnos én is közéjük tartozom a három gyermekemmel), hogy remélhetőleg nekik jobb lesz, mint nekünk. A perifériára szorultak egyre jobban lemorzsolódnak, és a Németország gerincét képviselő középosztály egyre jobban elveszti a talajt a lába alól. Hangjukat alig hallja meg valaki, érdekeiket nem képviseli senki.”