Karácsony Gergely esete Orbán Viktor testalkatával és a nyelvészeti pragmatikával

„Nem akarok mélyen belemenni a nyelvészeti pragmatika részletkérdéseibe, csak az alapokat fogom először leszögezni, hogy egy konkrét, nagyon aktuális eseten mutassam be a lényeget.

A pragmatika azt próbálja megmagyarázni, hogy hogyan vagyunk képesek egymást viszonylag megbízhatóan megérteni, miközben állandóan csupa hiányos és pontatlan fogalmazást használunk. Szinte bármi, amit mondunk, kiegészítésre és/vagy pontosításra szorul, és sikeres kommunikáció esetén ezt beszélgetőtársaink készségesen el is végzik. »– Hozd majd be. – OK.« A megszólított számára világos volt, hogy mit hova, magában kiegészítette. »– Tedd le a konyhában. – OK.« Hogy a konyhán belül közelebbről hova rakja, azt zokszó nélkül pontosította a címzett.

De honnan tudta? A nagy művészet persze azoknak az elveknek, szabályoknak a megtalálása, amik általában megmagyarázzák ezt a folyamatot. Megint csak anélkül, hogy mélyebben belemennék, leszögezem, hogy az egész folyamat kulcsa a Grice-féle együttműködési elv. A beszélő feltételezi a hallgatóról, hogy az megpróbálja mozgósítani a tudását, és kitölteni a hiányokat, részleteket. A hallgató pedig feltételezi a beszélőről, hogy nem mond annyira hiányos és annyira pontatlan dolgokat, amiket ő ne tudna kitölteni, kiegészíteni. Mindehhez a beszélő felhasználja azt, amit a hallgatóságáról (annak tudásáról, érdeklődéséről stb.) tud, és fordítva, a hallgatóság is felhasználja a beszélőről való tudását. Sőt, még az is szerepet játszik olykor, hogy a beszélő mit tud a hallgatóságának róla alkotott képéről, és megfordítva (tovább folytatni ritkán érdemes).”

Nyitókép: Kisbenedek Attila / AFP