Hogyan csináljunk magunkból hülyét a náci kártya kijátszásával? – Válasz Gomperz Tamásnak

„Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt” – szólt a huszadik századi politikai filozófia és jogfilozófia egyik leggyakrabban idézett és leghíresebb mondata. Ezzel a mondattal nyit az a Politikai teológia című rövid esszé, amit az a Carl Schmitt írt, aki amúgy egy időben tagja volt a náci pártnak. Carl Schmitt egyébként a huszadik századi politikai gondolkodás klasszikusa, könyveit a legkomolyabb amerikai egyetemi kiadók publikálják újra és újra. 

Mindezt azért tartom érdemesnek felidézni, mert Gomperz Tamás (Ónody-Gomperz Tamás) a HVG-n azt kifogásolja, hogy a kortárs jobboldali gondolkodás számára újabban fontos szerző lett Carl Schmitt. 

„Az Európai Néppárt elnöke azt nyilatkozta, hogy Carl Schmitt nagyon büszke lenne Orbán Viktorra. Ha valaki nem ismerné az illető munkásságát, ő egy náci jogász” – írja Gomperz, aki hozzáteszi, hogy: „a kormányhű, KESMA-alkatrész Mandineren közelről tanulmányozható ennek a rajongásnak a természete, lényegében az összes felsorolt cikkben pozitív hivatkozási pontként jelenik meg a világot barát-ellenség szembenállásra redukáló birodalmi teoretikus munkássága, amelynek fókuszában a szuverén (helyi nyelvjárásban: a führer) alkotmányos jogrenden túli hatalmának legitimálása állt. G. Fodor Gábortól Lánczi Andrásig kritika nélkül rajongták körbe, és hajtogatták, mennyire igaza volt.”

Na most, ez Carl Schmittel sincs máshogy, nincs az a jogfilozófiai kurzus, ahol ne tanítanák. A politikai fogalma című kötetének első kiadása egyébként, amelyben a barát-ellenség-elméletet megfogalmazza, bőven a nácik hatalomra kerülése előtt, 1928-ban jelent meg először.

Carl Schmittnek pár évtizede konkrétan reneszánsza volt a baloldalon. Carl Schmittől valójában csak a régi liberálisoknak van fóbiája, sok baloldali pedig kedveli.

De mondok többet.

Schmitt például nagy hatással volt arra a Leo Straussra, aki a nácik elől menekült Amerikába, a nácizmus hatalomra jutását éppen hogy a liberális demokrácia gyengesége eredményének tartotta. Mondok még valamit: a nácik elől menekülő Leo Strauss levelei hatására lett a barát-ellenség teóriát megfogalmazó A politika fogalma című Schmitt-könyv második kiadása még antiliberálisabbá. 

Leo Strauss meghatározó befolyást gyakorolt az amerikai neokonzervatívokra – akiket lehet szeretni vagy nem szeretni, de nehéz volna azt bizonygatni, hogy szélsőjobboldaliak lettek volna. Magyarán Carl Schmitt közvetve-közvetlenül erős hatással volt olyan személyiségekre, mint William Kristol vagy David Brooks. 

Sőt, kapaszkodjanak: Carl Schmitt Friedrich von Hayekre is nagy hatással volt. 

Mi több: Carl Schmittet rendszerint idézik részben egyetértőleg marxista és posztmodern akadémiai körökben is. A Telos című, igen befolyásos és ismert marxista folyóirat például (melynek Theodore Adorno, a frankfurti iskola tagja is szerzője volt) egyetértőleg használta fel Schmitt elméletét saját programja kidolgozásakor. Slavoj Žižek sem veti meg Schmittet. Az olasz radikálbalos (kommunista) Antonio Negri és az amerikai irodalomtudós Michael Hardt közös könyve, az Empire, melyet a Harvard University Press adott ki, úgyszintén nagyban épít Carl Schmittre. Sőt mit több: a frankfurti iskola tagjai is gyakran idézték egyetértőleg őt, akárcsak az olasz és a francia baloldal egyes teoretikusai, sőt akár még németek is. Franz Neumann német baloldali szociológus és kollégája, Otto Kirchheimer többek közt Carl Schmittre építi Behemoth című munkáját. A legfontosabb pedig, akire hatással volt, talán Giorgio Agamben.

Érdemes elolvasni a Politika fogalma 2007-es, Chicago University Press általi kiadásának előszavát Carl Schmitt megkerülhetetlenségéről. Gomperz Tamás egyszerűen le van maradva.

Nem tudom, Gomperz hallott-e

Én nem vagyok egy Heidegger-fan, de ez a Heidegger nem csak kikerülhetetlen alakja a huszadik századi filozófiának, hanem az egyik legmeghatározóbb alakja. Ráadásul ugyanúgy inspirált baloldali filozófusokat, mint jobboldaliakat – ha egyáltalán ez a felosztás érvényes filozófusokra (filozófusokra érvényes, a filozófiájukra már kevésbé). Mindenesetre Carl Schmitt egyébként erősen együtt dolgozott Heideggerrel a német akadémián náci célok érdekében.

Carl Schmittet csak azért leírni, mert náci párttag volt, nem sokban különbözik attól, mint amikor Nietzschét annyival leírják a magyar ballliberálisok, hogy protonáci. Csak aztán ha belelapoznak egy rakat balos szerző műveibe, akkor azt látják, hogy azok elég rendesen hivatkoznak az életfilozófia őrült művelőjére. 

A kortárs magyar jobboldali-konzervatív szerzők egyébként simán kedvelnek olyan gondolkodókat egyszerre, akik nem kedvelték egymást. Ott van például Roger Scruton, aki úgyszintén meghatározó szerző a mai magyar jobboldal számára, viszont nem kedvelte sem Heideggert, sem Carl Schmittet, sem Leo Straust. Nem vagyunk 15 éves kamaszok, hogy kritikátlanul sztároljuk a kedvenceinket, van, amiben egyetértünk velük, s van, amiben nem.

Végül feltenném a kérdést, hogy

Csak azért kérdezem, mert ez lenne fair, viszont akkor törölte az olvasmánylistájáról a huszadik századi filozófia és politikai gondolkodás szerzőgárdájának felét. Oda van ugye eleve Marx és Engels, aztán a frankfurti iskola, oda van Eric Hobsbawm (Sztálint mentegető brit sztártörténész), oda van Sartre; és oda van élettársa, Simone de Beauvoir, aki nélkül nincs mai feminizmus, és aki A második nemben áradozik a Szovjetunióról; oda van Althusser, Lacan és Deleuze, Gramsci (aki azóta épp átkerül a jobboldalra), Derrida és persze a kortárs baloldali akadémiai elit legidézettebb szerzője, Michel Foucault. Sorolhatnám még.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy Carl Schmitt (és Heidegger) náci párttagságán úgy könnyedén át kéne néznünk, mintha nem történt volna meg. De

Félreértés ne essék: ezt igaznak tartom a kommunista-szimpatizánsokra is.

Gondolom, Ónody-Gomperz Tamás erősen kifogásolná, hogy őt kizárólag az alapján ítélnék meg, hogy egykor Kóka János táskahordozója és az SZDSZ szekértolója volt. Márpedig ez legalább annyira hozzá fog tapadni az ő nevéhez, mint Carl Schmitt nevéhez a náci párti tagság. Kérdés, lesz-e olyan életműve, ami ezt felülírja.

A legjobb az, hogy Gomperz és elvtársai rendszerint öntudatlanul igazolják Carl Schmitt barát-ellenség teóriáját, minthogy maga Carl Schmitt ellenségként „konstruálódik meg” (hogy posztmodernül fogalmazzak) a számukra, ahogy az egész jobboldal is. Vagy ott van Marx: a proletariátius és a burzsoázia barátok és ellenségek. A mélyben tehát elég nehéz Carl Schmitt elméletét cáfolni, a cáfolatok – és az élet – ugyanis újra és újra igazolja Schmittet.