Megszületett?

„Mielőtt mélyebben belemegyek az egyezség lélektanába, érdemes leszögeznem, hogy szerintem az MKP és a Híd pragmatikus egyezsége rövid távú szempontok alapján a lehető leglogikusabb megoldást nyújtja a felvidéki magyar pártok politikai válságára. Ha a két párt megegyezik egymással valamiben, az garantálja, hogy az új formáció a lehető legkevesebb munkával a lehető legtöbb szavazatot söpri be, ráadásul eközben még az önreflexiót, az elmúlt tíz évre való visszatekintést sem kell figyelembe venniük. Az előző hetek fejleményeitől függetlenül világos volt, hogy az A-terv az MKP-Híd választási pártra vonatkozó megegyezés, de a Híd értelmezhetetlen makacssága miatt ez az opció legalább egy hónapig jegelődött, majd napok alatt vált ismét reálissá. A megegyezésnek van egy, illetve másfél nyertese, valamint rengeteg vesztese.

A legnagyobb nyertes Bugár Béla – a Híd elnökének a politikai pályafutása újabb évekkel hosszabbodik meg és ebben a pillanatban az egyetlen olyan vezető szlovákiai magyar politikusnak tűnik, akinek értelmezhető víziója és erős pozíciója van a borítékolható jövőbeni történések kapcsán. Egy intésére egyesül a szlovákiai magyar politikai érdekképviselet, diktálja a feltételeket és leosztja az erőviszonyokat. Ez egy figyelemre méltó változás ahhoz képest, hogy két hete Bugár még a legjobb úton volt a Híd szakadékba vitele felé, a politikusi megbízhatósági listák legalján, szövetségesek és valósnak tűnő menekülési opciók nélkül. Most pedig gond nélkül gyűjti be az MKP-szavazók egy részét és erősíti meg a pártját – de erről többet később.

Egy választási pártnak az öt százalékos küszöböt kell elérnie ahhoz, hogy bejusson a parlamentbe, az MKP-Híd szövetségnek pedig a nyári tárgyalásokon puffogtatott hídas füstbombák ellenére kimondottan nagy esélye van minderre. Még akkor is, ha az MKP csalódott szavazói elvándorolnak – de erről többet később – meglehet az öt százalék, ami nagyjából tíz-tizenkét képviselőt jelenthet. Ez a csoport a jelenlegi kaotikus viszonyok közepette a mérleg nyelveként lehet majd jelen a kormányalakításnál, márpedig az elmúlt két évtized egyik fő tanulsága, hogy a magyar pártok kimondottan vonzó opciót szolgáltatnak. Kézenfekvő kérdés, hogy ez most egy újabb Smer-kormányt jelent, vagy mást, de erre nem kapunk a politikai érdekképviselettől világos, értelmezhető választ.

Fél évvel a választások előtt ott tartunk, hogy értelmezhető kampányt a szlovákiai magyar választók megszólítására egy kivételtől eltekintve senki nem hozott össze. A Híd elkezdte az eredményei kommunikálását és ráfeküdt a ruszin-szálra, az MKP pedig semmilyen jelzést nem mutatott, amihez hozzájárult minden bizonnyal az is, hogy a párt teljesen bizonytalan volt afelől, kivel és hogyan is fut neki a választásoknak. Az Összefogás ugyanakkor a semmiből összegyűjtött 18 ezer aláírást és kialakított egy megújulási-frontot. Lehet érvelni amellett, hogy a hagyományos, MKP- és Csemadok-párti struktúrák besegítettek, de az aktivistáknak legalább akkora ellenszélben is kellett dolgozniuk az általános értetlenség és a homályos mondanivaló miatt. A kialakuló alternatív struktúrák egy MKP-Híd egyezség esetén mennek a levesbe, a helyzet legfőbb, véleményem szerint hosszú távon rettentően káros tanulsága pedig az, hogy aki nem csinál semmit, az kevésbé üti meg a bokáját annál, mint aki csinál bármit is.”