Orbán Achilles-sarka

„A látvány harmadik, és talán legfontosabb jellemzője ennél általánosabb, stratégiai természetű. Sokak szerint az, ahogyan a kormány a politikájában kifejezetten fasiszta és bolsevik módszereket is felhasznál, arra utal, hogy »ezek bármire képesek«. Ez az eset azonban (egyébként nem először) épp azt mutatja, hogy nem képesek és nem is akarnak bármit megtenni, mert ebben éppen Orbán kétféle, egymásnak ellentmondó, ám egyformán erős ambíciója akadályozza őket. (Ami egyébként minden olyan, modernkori diktátor csapdája, aki a stabilizálódott liberális rendszereken akar élősködni, azok vívmányait használja ki, ahogyan a mi miniszterelnökünk is.)

Orbán ugyanis nemcsak az erőskezű országvezetők és nemzeti hősök közt akar az első lenni, hanem a szabadsághősök és a szabad vallásgyakorlás liberális eszméje által megtámogatott kereszténység bajnokai közt is. Ez utóbbi ráadásul kizárólag uralmi szempontból – tehát csak formálisan, támadható módon – fontos neki: azt szeretné, ha az ő, világi hatalma mögé a világban elképzelhető, legnagyobb hatalmat, az isteni hatalom támogatását is odaállíthatná.

Ezért nem lépi át azt a finom vonalat, amely őt, mint rafinált autokratát elválasztja a véres kezű diktátoroktól. Most is minden további nélkül megtehette volna, hogy hazug tények felállításával koncepciós pereket kreál bármely civil szerveződés bármely vezetője ellen – de nem tette meg! Nem hazudott és hazudtatott a szolgálóival semmi olyat, amivel pedig látványosan alátámaszthatta volna egyfelől a sorosista támadás amúgy naponta sulykolt, véres veszélyeit, másfelől a maga áldozati mivoltát, amely, mint tudjuk, a magyar nép többségéből mindig kiváltja a kebelre ölelés ősi reflexeit. (A magyar nép többsége rejtélyes okokból imádja, ha őt kiszolgáltatott, a gonoszok által végzetesen megtámadott, áldozatként vérüket csorgató »hősök« mentik meg a pusztulástól, amelynek szélén szintén nagyon imád tántorogni.)”