Élet

„Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Espinosa nem teljesen ügyetlen, jeleneteinek ritmusa például rendre hibátlan, akár horrort, akár akciót rendez, Seamus McGarvey fényképezésével együtt pedig helyenként már tényleg elhihetnénk, hogy a Gravitációt látjuk. Azonban szerencsétlenségére a forgatókönyv is hasonló fél-tehetséggel másol: hiába a remek thriller-alapot képező szűk környezet, szereplőink minimális tervszerűséggel veszik fel a harcot a betolakodóval (amit pedig kigondolnak, azt többnyire meg is valósítják, ennyit a dramaturgiáról...), legtöbbször ész nélkül vetve magukat a lény elé. Szükség is van erre, ellenfelüknek ugyanis sem jellege, sem személyisége: miközben például életre kelésekor félelmetesen kifinomult eszközhasználatot demonstrál, a játékidő további részére egy eszetlen zabagépre redukálódik. Akinek egyetlen különleges tulajdonsága, hogy még méteres nagyság mellett is indokolatlanul hatékonyan tud az űrállomás vezetékein keresztül mozogni és kényelmes írói fordulatként rendre hőseink nyakán teremni. Az Életben a történet előrehaladtával előrehaladtával gyakorlatilag minden, még a tipikusan halovány, de stílusosan megkezdett karakterívek is csak visszafejlődnek, és a szereplőknek nem hogy önmagukkal, de még egymással sem alakul ki konfliktusuk. Azaz a film jóformán egyetlen drámai kérdése az marad, hogy mikorra sikerül földönkívülinknek felfalnia az embereket.

Az Élet legnagyobb bűne tehát nem az, hogy hozott anyagból dolgozik, hanem hogy nem dolgozik jól ebből az anyagból. Egyáltalán nem vállalhatatlan az összkép, de ha már zéró energiát fektetettek a kigondolásába, annyi elvárható lett volna, hogy a kidolgozására fordítsanak legalább annyi figyelmet, hogy izgalmait és félelmetességét megemlegessük. Ez így viszont házi feladatnak is csak közepes.”