Ann Leckie: Mellékes kegyelem

„A gyorsulás szerencsére nem csak történelmi léptékben érhető tetten, a Mellékes kegyelem lendületesebb és jobb ritmusú az előző két regénynél, ami eléggé ráfért a történetre. Persze az első kötet időben ugráló története és a töprengős, közelképszerű második rész sem volt rossz, de csak mostanra sikerült megtalálni a megfelelő egyensúlyt a lassabb, a karakterek gondolataira és érzelmi világára fókuszáló epizódok és a hatásos, átélhető akciójelenetek között. Ugyanakkor hagyományos értelemben vett űroperát most sem szabad várni: Leckie talán itt enged leginkább a konvencióknak, de még mindig koncepciószinten megy rendszeresen valami teljesen más irányba, mint amit a szokványos SF-regényeken szocializálódott olvasó várna.

A trilógia itt lezárul (méghozzá elég jól), de megvan a lehetőség a folytatásra. Akár az eddigi stílusban, akár valami űroperásabb változatban, de ha nem lesznek további regények, akkor sincs semmi probléma. Nyilván maradtak kifejtetlen és kiaknázatlan témák, az idegen értelmes fajokról például szívesen tudtam volna meg többet, ahogy a többtestű MI koncepciójának kihasználatlansága is nagy szívfájdalmam, ugyanakkor a kevés magyarázat is a trilógia egyik alapvető építőköve. Enélkül teljesen más hangulatú lenne az egész, instant élmény lenne, nem gondolkodós és lassan beérő. A Mellékes kegyelem és a teljes trilógia általában tipikusan olyan olvasmány, ami talán nem azonnal hat, de idővel az ember rájön, hogy mennyit veszített volna, ha nem olvassa el. Ahogy az előző részek, ez is abszolút »ajánlott« kategória.”