A köz és a jó

„A nemzetállamok kialakulásának nagy és pozitív szerepe volt a polgárság politikai győzelmében, a polgári államok kialakulásában, majd a későb­biekben is az önállóság, a szabadság kivívásában. Petőfi idejében egybeesett a népek/nemzetek és az egyének szabadsága. Sosem volt teljesen egyértelmű a kép, a domináns népcsoportok és a kisebbségek viszonya mindig is problematikus volt, az egymásnak feszülő nacionalizmusok pedig állandó veszélyforrást jelentenek. Hol húzzuk meg egy nemzet határait? Egy országnak vagy egy nemzetnek vagyunk-e a polgárai? Ausztria osztrák vagy német? Hova tartozzon Tirol? Nemzetet alkotnak-e a skótok, írek, wale­siek, katalánok, baszkok? Gondolhatják-e a bretonok, hogy ők is külön nemzetet alkotnak? Vagy a burgundiak, elzásziak? A nemzeti érzés olyan erős hagyományokat, érzelmi kötődéseket is jelent, melyeket ma biztos nem lehet – és nem is érdemes – mással felváltani. De azok a szerencsés országok, melyek lakói egyszerre lehetnek büszkék nemzetükre, régiójukra – és európai vagy világpolgárságukra. S ez nem lehetetlen, mivel az emberi elme könnyen tudja kezelni a többes identitásokat is – ha azokat nem állítják szembe egymással számító politikusok.

S valóban, a társadalmi minimum eléréséhez szükség van arra, hogy 2018-ban, egy esetleges ellenzéki választási győzelem után ezúttal a nemzeti identitásukra hivatkozók se érezzék kirekesztettnek magukat. Navracsics Tibortól is tudjuk, hogy kötelező kvótáról nincs szó, de ha lenne, az csak a magyar parlament által már korábban ratifikált lisszaboni szerződés keretein belül jöhetne létre – vagyis egyértelmű, hogy a nemzeti szuverenitásunk egy részéről már önként és dalolva lemondtunk. Hogy ez a szuverenitásra, nemzeti önállóságra hivatkozás csupán »politikai termék«, abból is látható, hogy néhány menekült »betelepítésénél« súlyosabb és lényegibb kérdések is felmerülnek – mint pl. a lemondás a nemzeti valutáról vagy éppen egy egységes európai haderő létrehozása.”