On Sai: Szürke szobák

„Nem kellett volna elolvasnom. Ez volt az első értelmes gondolatom, amikor befejeztem a Szürke szobákat. Közvetlen azután, hogy magamban elmondtam minden egyes káromkodást, ami csak eszembe jutott hirtelen.

Már a Lucy vége sem volt egy fáklyásmenet, na jó, igazából elég szemét volt, de aztán pár nap alatt megnyugodtam, és eljutottam arra a szintre, hogy jó, hát majd jövőre úgyis jön a következő rész. És ha a Lucy vége volt szemét, akkor ez felér egy kínzással. On Sai pont ugyan azt csinálta a lelkemmel, mint ahogy Scart bántalmazta fizikálisan ebben a rövidke kis részben. Olyan vége van, hogy ha ezt tudom a Könyvhéten, amikor összefutottam Beával, lehet, hogy leöntöm a vizem maradékával. Hogy teheti ezt velem? Sőt, hogy teheti ezt mindenkivel? Nem fél, hogy az olvasói egyszer jól megverik? Jó, oké, enyhítő körülmény, hogy az Artúrra már csak pár hónapot kell várni, de hol van az még? Néha azt gondolom, az írók a legkegyetlenebbek a világon.

Na jó, befejeztem a nyüfit, beszéljünk egy kicsit magáról a könyvről is. Imádtam, ami mondjuk nem meglepő, mindent imádok, ami On Sai kezei közül kerül ki. A maga 120 oldalával igencsak rövid, úgyhogy hiába tudtam, hogy gyorsan véget ér, azért mégis szomorú voltam, amikor olyan hamar nem volt már több oldal. Na meg persze egy kicsit dühös a vége miatt. Most nem jutott idő más karakterekre, sajnos hiába volt szó Donról, Artúrról, Lucyről, de még Chesterről is (aki a személyes kedvencem), egyiküket sem láttuk. Oké, nem jogos hogy ezt hozom fel hibának egy ilyen rövid sztorinál, és nem is rovom fel neki, de azért hiányoznak a többiek is. Igen, még Lucy is, akit amúgy annyira nem kedvelek.”