Hofer, és ami még jön

„Leszögezhetjük, hogy a hatalomtól búcsúzó, de annak gyeplőit még a kezükben tartó liberálisok - szerencsére saját vesztükre - nem tanulnak eddigi kapitális hibáikból. Amire tökéletes példát adott a Magyar Liberális Párt Szent-Iványi István nevű külpolitikai szakértője, aki tegnap a Hofer-sikerre kiadott nyilatkozatában reményét fejezte ki, hogy »a szomszédos Ausztriának nem lesz szélsőséges, idegengyűlölő elnöke« és hogy a »szélsőséges, populista erők« nem fognak még inkább előretörni, mert az »súlyos következményekkel járhat a főáramú politikai erőkre nézve, nemcsak Ausztriában, hanem Európa más országaiban is«. Hozzátéve, hogy »Szomorú Magyarországra nézve, hogy az első helyen álló jelölt pártjának elnöke, Heinz-Christian Strache gyakran hivatkozik követendő példaként Orbán Viktorra és folyamatosan a magyar kormány politikáját dicséri«. Az SZDSZ volt európai parlamenti képviselője és nemrégiben még ljubljanai nagykövetünk azonban pont úgy nem érti, mi okozza történelmi végüket, mint »a főáramú politikai erők«.

Több évtized után az emberek óriá­si része válik totálisan immúnissá az olyan vádak percenkénti ismétlésével szemben, mint a »nacionalizmus«, »populizmus«, »kirekesztés« és társai akkor, amikor már hajlandóak meglátni a valóságot. Azt a valóságot, hogy néhány hónapja a szicíliai Palermo lakosságának öt százaléka volt idegen, míg ma huszonöt százalék. Miközben annak szuperliberális polgármestere, Leoluca Orlando négy napja lezseren kijelentette: örül neki, hogy Palermo egy Európában lévő közel-keleti várossá vált. Vagy azt a valóságot, hogy Európa-szerte a bíróságok a politikai­lag korrekt etnikumú tolvajoknak, rablóknak, sőt gyilkosoknak országos felháborodást keltő enyhe ítéletet adnak, vagy alkalmasint nem is zárják őket rács mögé, míg egy »rasszista« mondatért börtön jár, mint ahogyan ez ismét megtörtént április 17-én Franciaországban, ahol Boris Le Lay újságíró a vád szerint rasszista gyűlöletet keltő cikkért két év letöltendő börtönbüntetést kapott. És amelyről természetesen a hazai sajtó egésze szintén hallgatott.

Európa népe e vészterhes hónapokban és a végveszély viharos közeledtét látva emancipálódik. Azzal, hogy hajlandó a valóságot meglátni, azt néven nevezni és azoknak szavazni bizalmat, akik a létüket fenyegető válságoknak akarnak gátat vetni a huszonnegyedik órában. Nem pedig azoknak, akik naponta többször emlegetik fel a múlt század történelmének mindig ugyanazon példáját, beszélnek »alapértékekről«, »humanizmusról«, miközben kezüket-lábukat törve szállítanak fegyvert annak az iszonytató, de emberjogi téren soha nem bírált Szaúd-Arábiának, amely a nyugati sajtó szinte totális hallgatása mellett öt hónap alatt okozott olyan irtózatos pusztítást Jemenben, mint ugyanez a Nyugat öt év alatt Szíriában az ottani kormányellenes felkelőket finanszírozva.

Európa népei emancipálódnak abban is, hogy mernek a Perzsa-öböl (bocsánat, »öböl«) országaihoz, Izraelhez, az Egyesült Államokhoz, Ausztráliához, Latin-Amerikához, Afrika demokráciáihoz vagy a »világ legnépesebb demokráciájához«, Indiához, de Szingapúrhoz vagy Malajziához is hasonlóan kézzel-lábbal, drót-, tégla- és betonkerítéssel vagy tengeri blokádokkal megálljt parancsolni az oda beáramolni akaróknak. Ez az emancipáció az utolsó esélye annak, hogy az öreg kontinens valóban békében, biztonságban, hagyományait megőrizve legyen a nemzetek Európája nem retorikai fordulatként, de a valóságban.”