Öku-mánia...

„Öku-mánia... Benne feszül ebben a kifejezésben – természetesen – egy bizonyos kényszeresség vagy kényszeredettség is! Mint az az ember, akit egyfajta külső-belső kényszer űzi-hajtja, hogy lopjon vagy gyújtogasson... Igazából nem maga akarja... De mégis csinálja... A hívek vagy éppen a közegyház (elgondolkodtam, miért nem ez a magyar szó vert gyökeret a szívekben és fejekben a görög eredetű ökumené helyett, mint közös egyház...) elvárásainak megfelelendő... Szerintem sokan vannak, akik – ha csak kizárólag rajtuk múlna – legszívesebben maradnának a saját kereteik, híveik – vagy némi cinizmussal – falaik között... A saját egyházi komfortzónájukban... - csak hogy ezzel a ma oly divatos szófordulattal éljek. Egyébként pedig az ilyen értelemben vett öku-mániás ember (lelkész) legalább el tudja mondai, hogy »nálunk az ökumenikus kapcsolatok rendben vannak«, sőt, a különböző jelentésekben, egyházlátogatási jegyzőkönyvekben is ki tudja pipálni ezt a témakört...

Öku-mánia...  Végül lehet a Krisztusban való egységnek egy olyan értelmezése és gyakorlata is, amely tényleg szenvedélyből, belső tűzből fakad! Hogy a kutyafáját, nem jó, a világ felé meg kifejezetten rossz reklám, hogy felekezeti megosztottságban éljük meg keresztény/keresztyén identitásunkat, ne nyugodjunk már olyan könnyen (gúnyosan vagy kényszeredetten...) ebbe bele! Hogyha maga Jézus Krisztus azért imádkozott, hogy egyek legyünk, akkor ne akarjunk mindenáron sokfélék és sokszínűek lenni! Hogy igenis lehet tiszta szívből, belülről, mániákusan ökumenézni, nemcsak úgy demonstratíve... De hogy ne a levegőbe beszéljek meg a szavakkal bűvészkedjek, hadd írjak le egy konkrét (jó)példát! Múlt vasárnap Verrasztó János, répcelaki evangélikus lelkipásztor testvérem hívott szolgálatra Uraiújfaluba. Már előtte is halottam, hogy »nagyon megszervezik« ezeket a heteket, püspököket, teológiai professzorokat hívnak... Amikor fél órával a kezdés előtt csak 100 m-rel a templomtól tudtam leparkolni, akkor már magam is gyanakodtam, hogy ez nem a szokásos ökumené... 6 órára megtelt a templom, ez több, mint 200 embert jelent! De lehetett érezni, hogy emögött szervezés, tudatos munka van, ezeket az embereket nem a véletlen szele fújta össze... (Apropó, most olvastam: »Minden Allah akarata... A véletlen is...«) Külön ökumenikus zenekar gondoskodott arról, hogy sok fiatal is jelen legyen és jól is érezze magát, mintha Taizé-ben lettünk volna! Azóta is fülembe csengenek a Tégy eggyé Urunk és a Jézus, neved oly csodálatos kezdetű énekek. Az alkalmak – összesen 9-et tartanak különböző helyeken – szeretetvendégségekkel vannak összekötve. De az is biztos, hogy nem csak ezek a külsőségek adják az egésznek azt a sajnos ritkán tapasztalható, őszinte, krisztusi, testvéri légkörét, amelyet ott átélhettem!”