Jelszavak, végveszélyben?

„Magyarország híresen szolidáris ország, ha a világ más táján, az ország más városában árvízről, természeti katasztrófáról van szó. Ilyenkor még a legszegényebbek is adakoznak, sőt legtöbbször az ő szívük szólal meg először. De a szomszéd elhanyagolt gyereke, a mosdatlannak ítélt hajléktalan, a munkanélküli, akit az én adómból etetnének, pláne a cigány, aki még a végén ellopja az uborkámat (vagy ha nem ő, hát a fajtájabéli), az más. Ő sokak szerint maga tehet a sorsáról.

Nem mondtam újat azzal, hogy mindnyájunknak van jobbik és rosszabbik énje. De az már nagy kérdés, hogy a hatalom vagy a szellem emberei, a közvéleményformálók melyikre játszanak. Ez a kormány a társadalmi különbségek növelésével, rokkantak, munkanélküliek, hajléktalanok vagy csak valamilyen értelemben »mások« stigmatizálásával a rosszabbikra játszott és játszik. Az eredményét látjuk.

Begubózott ország, magukra hagyott emberek. Utáljuk a gazdagot, mert gazdag, utáljuk a szegényt, mert szegény. A miniszterelnököt végképp nem akarom még azért is felelőssé tenni, hogy ki mit írogat kommentárként az ő Facebook oldalára, de a diagnózishoz ez is hozzásegít. Amikor Orbán Viktor mosolyogva egy szép darab húsvéti sonkával fényképeztette magát, voltak, akik sonka híján saját sanyarú sorsukat hányták a szemére. Nem sokat késett a hívek részvétlen válasza: »Megérdemlitek a sorsotokat, sok irigy kommunista, még szerencse, hogy fogyóban vagytok.«

Sokan most kóstolgatjuk a polgári engedetlenség, a kordonbontás ízét a német megszállás készülő emlékművénél. Ez is fontos, nagyon fontos. De a leghatékonyabb polgári engedetlenség, a legeredményesebb kordonbontás az embereket és társadalmi csoportokat elválasztó kordonok lebontása, a mesterségesen legyengített szolidaritás feltáplálása. Mert ha a szolidaritás tényleg végveszélybe kerül, akkor mi magunk vagyunk végveszélyben. Nemcsak a baloldal, az ország is. Az oly sokat emlegetett nemzet.”