Maradt még emberség a világban

„Kedves Mindenki!

Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy Tvrtko két és fél hónap elteltével sem felejtett el beszélni arról, ami velem történt. Nem azért, mert nemtörődöm lenne, hanem azért, mert minden csoda három napig tart. Tudjuk ,hogy megy ez. Szóval, köszönöm, Tvrtko!

Az emberek, vagyis mi, tegyük a szívünkre a kezünket: a győztesek oldalára szeretünk állni. Jó annak a csapatnak,embernek szurkolni, amelyik mindig nyer. Mert olyankor mi is erősebbnek, sebezhetetlenebbnek érezzük magunkat.

Most viszont olyan dolgot tapasztalok a saját bőrömön, amire álmomban sem gondoltam. Szolidaritást. Én azt hittem, ez rég elveszett már. Lesznek majd, akik kinevetnek: kis senki, ugat itt már megint...Tudom, kik gondolják majd ezt... Én viszont komolyan beszélek.

Két és fél hónapja úgy kirúgtak, hogy a lábam nem érte a földet. Anélkül, hogy megkérdeztek volna, mi is történt pontosan.Pedig csak jól akartam végezni a munkámat, hogy még az a hülye időhatározó is a helyén legyen. A kutya nem vette volna észre, ha nem állunk meg, és javítjuk ki a hibát. De mi megálltunk. Fáradt voltam, éhes voltam, nyűgös voltam. De ettől még imádtam és tiszteltem a a munkámat. Leállás után történt a szerencsétlenség. De mint mondtam, imádtam a híradót, a kollégáim megmondanák! Nem vagyok tökéletes. Ember vagyok, egy vidéki gyerek, nagyszájú, szókimondó, őszinte. Erre sokan azt mondhatják, attól még nem kéne káromkodni.Tényleg nem. De kiszalad az ember száján. Valamelyik nap belerúgtam a küszöbbe, és majd leszakadt lábujjam. Akkorát káromkodtam, mint egy kocsis. De jólesett, mert utána nem fájt:)

Nagyon büszke voltam a munkámra. Az első fél nyolcas híradóm adásmeneté is megőriztem, sőt az öltözöm kulcsát se dobtam ki. Megőriztem, emlékbe. Csak azért mondom el mindezt, hogy önök, ti is tudjátok, ez nekem mit jelentett. Rátérek a lényegre.

Azt szeretném mondani, hogy egyszerűen lenyűgöző az a szeretet, amivel körülvesztek. Soha ennyi jót, megértést nem kaptam, mint az utóbbi hónapokban. Mindenki kérdezi, mi van velem, hogy vagyok, hogy viselem?

De most nem az ismerősökről, barátokról beszélek, hanem önökről, rólatok!!!! Tudom, hogy mindenkinek mennyi problémája van, anyagi nehézségek, súlyos gondok. Mégis kiálltok mellettem! Arccal ,névvel, véleménnyel. És ez fantasztikus. A legjobb , ami most történhet velem, persze amellett, hogy végre lenne már valahol munkám - a JÓ SZÓ.

Rájöttem, hogy enélkül nem lehet létezni. Ez az, ami erősít, támogat. Általatok nem érzem magamat vesztesnek, sokkal inkább még összeszedettebbnek. És ezt meg kell köszönnöm! Azért itt, ezen a fórumon, mert én nem facebookozom, én nem vagyok rajta, az élőszóban hiszek inkább. De így, most mindenkihez eljuthatok.

Úgy látszik, hogy megmaradt még valami emberség ebből a világból.

Köszönöm.

Szebeni István”