Hétes: van visszaút

2012. december 24. 09:48

Mindig van visszaút. A segíteni akaróknak Hétesbe. A hétesieknek a társadalomba.

2012. december 24. 09:48

„Miért jöttetek?” – mered ránk fél tucat cigánygyerek a lepukkant egykori postaépületben, mi pedig megszeppenve állunk. Egyrészt, mert azt hisszük, hogy egyértelmű, magától értetődő az ottlétünk, illetve annak célja, másrészt mert rögtön rájövünk, hogy talán mégsem az. „Hoztunk csokit meg mézeskalácsot a gyerekeknek; a karácsonyi műsorukra voltunk kíváncsiak” – persze rögtön érezzük: a már kimondott szavak rettenetesen ostobának hangzanak. De jön a segítség: „önkéntesek lesztek?” – és mosolyog ránk most már nemcsak a helyiek, de a messzebbről jött segítők köre is. Bódis Kriszta emlékeztet: aki egyszer segítő szándékkal jött, hogy lássa Hétest, az mindig visszatér.

*

Hétest, a mintegy kétszáz felnőtt és kétszáz cigánygyerek lakta szegénytelepet az ország legreménytelenebb pontjai közt szokták emlegetni. Az egykor a kohászatból élő, mára elszegényedő Ózd szélén álló, komfort nélküli házakat lehetőség szerint kerülik a város lakói; aki meg nem ott lakik, egy-egy videoklip vagy Tények-riport után boldogan felejti el azt, amibe belegondolni is nehezen tudott: mi az, amikor nincs.

A helyszínen, az egykori vasgyártól nem messze sétálunk, és mivel szóhoz úgysem jutunk, a környéken magabiztosan mozgó önkéntesek mesélnek nekünk. „Most csendes a környék, de ha látnátok nyáron! Mindenki az utcán van, rengeteg gyerek rohangál, pedig árnyék nincsen sehol” – mutatják a házak között fekvő nagyobb teret, ahol munkájuk nyomán most már legalább padok akadnak. A régebb óta, rendszeresen jelenlévő önkénteseknek itt mindenki előre köszön, kedvesen néven szólítják őket – más nem nagyon akasztja meg beszélgetésünket. A bizalom Bódis Kriszta és a Van Helyed Alapítvány több mint tízévnyi munkájának köszönhető. Illetve a módszerüknek: a helyiekkel közösen, az ő aktivitásukra építve, folyamatos támogató jelenlét mellett próbálják előrelendíteni ügyeiket. Mindezt lelkesedésből, örömmel teszik; és mint mondják, a fejlődés látszata általános reményt ad.

Díszkivilágítás nincs, közvilágítás sem régóta. A negyed közepén három betonblokk, a toalett. Nem messze két kút, csak ott van víz. Illetve a mosodában, fürdőházban, amelyet pályázati támogatással, a helyiekkel közösen építettek. A házat büszkén mutatják, az egyetlen működő mosógépet inkább szomorkásan: naponta egy család tud kimosni, de a gép nehezen bírja az iramot. Az épület alsó szintjén van még zuhanyzó, fent, a szobában pedig találkozókat, gyűléseket, nyáron az alkotótábor egy-egy foglalkozását tartják. A betört ablak pótlására egyelőre nem futja.

Az önkormányzat és a szolgáltatók a hétesiek sok milliós rezsitartozásait engedték el, cserébe a telep állapotának javításáért. A villanyórák helyzete is rendeződni látszik: a kártyás rendszer nyomán megszűnt az áramlopás, megkezdődött a takarékoskodás. A tetőket javították, itt-ott aljzatbetonozás, üvegezés is volt – hála az alapítványnak. A legnagyobb eredménynek mégis az látszik: a helyiek végre elhiszik, hogy van, aki önzetlenül akar tenni értük. Felfogták azt is: ha a folyamatnak keresztbe tesznek, ha az újat ellopják, megrongálják, azzal elsősorban saját maguknak ártanak, a gödörből kifelé vezető egyetlen járható utat barikádozzák el.

*

Egy tehetősebb család udvariasan a házába – az eredetileg a helyi gyár dolgozóinak a század első negyedében épített, az önkormányzat tulajdonában álló épületbe – hív minket is. Kísérőink odasúgják: akiknek itt ennél is rosszabbul megy, azok az idegenek előtt szégyellik otthonukat. Sárosak vagyunk, kutyát is hoztunk, de azt mondják, nem baj, és kávéval várnak a nappaliban. A macska a forró kályha alól tart szemmel, a gyerekek iskolában vannak. Bódis Krisztáék szerint munkájuk nyomán mintegy nyolcvan százalékkal csökkent a hétesi srácok igazolatlan óráinak száma. A háziasszony hímzett terítőit mutatja, azt mondja, sajnos egyre csökken a kereslet. De nem szomorú: nemsokára állása lesz az alapítványnál, bár csak részmunkaidőben. „Jó lenne már valami nyolcórás” – mondja. Navigátorunk, Gergő viszont a végzettség hiányára hivatkozik, anélkül nem tud többet, ilyen az előírás. A ház ura elmeséli: amikor ő 14 éves volt, nem volt választása iskola és munka között, utóbbi volt az egyetlen út.

„A mi gyerekeinknek már más” – és ennél a pontnál valószínűleg Krisztára is gondolnak. A falon egy kislány képét mutatják, Gergő lett a keresztapja. „A nagyobbik” vendéglátós lesz, napi tíz-tizenkét órát dolgozik, most van a gyakorlata. Pénzt nem kap a munkáért, a borravalót sem tarthatja meg. Tőlünk is megkérdezik, kik vagyunk, mit csinálunk, de csak udvariasan mosolyognak, amikor egyikünk részletesen beszámol egyetemi tanulmányairól és céljairól. A sarokban álló régi monitoron a Facebook villog. A karácsonyi ajándékok csomagolása is szóba kerül – nekik nincs ilyennel gondjuk. A díszes kávéscsészék mögül egy kórházi kórteremben álló kopasz, kiskamasz lányról látunk még fotót: leukémiás, pedig a helyi orvos még arra gyanakodott, hogy terhes.

„Fél a kutyád” – szól rám az asszony – „az alkotóban nem félt.” Tényleg feszélyezetten ül előttem, nem tudom, mi lehet az oka. „Érzi a cigány szagot, és nem szereti” – mondja nekem egyszerűen, viccelődve. Végképp zavarba jövök.

*

„Gyertek ti is önkéntesnek!” – kiabálja egy csapat ünneplőbe öltözött gyerek, miközben a kutyát dögönyözik a volt posta, a jelenlegi alkotóház épületének emeletén. Aztán karácsonyi dalt írnak, táncolva adják elő, középen az apjuk a karácsonyfa. Mindenki nevet, pezsgőt bontunk, az összegyűlt önkéntesek, helyiek és a pestiek, cigányok és magyarok köszönik meg egymásnak az éves munkát. Egy fiatalabb apuka zavarban van, de ő is szól pár szót. Talán maga is meglepődik, hogy mennyire jól megy neki: egyszerűen csak őszinte, és máris motiváló beszéd kerekedik belőle. „Az a fontos, hogy gyűlölet és harag nélkül zárjuk az évet, magunkkal és másokkal is megbékélve lépjünk be az újba” – mondja, és mindenki érti, ahogyan akarja.

Hazafelé a buszon már tényleg azon gondolkodom: ott kell lenni, a helyszínen kell segíteni – és nem csak karácsonykor.

Hiszen mindig van visszaút. A segíteni akaróknak Hétesbe. A hétesieknek a társadalomba.

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 119 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
kaktuszvirág
2012. december 26. 12:05
Ezeket a cigányokat,miért nem lehet elküldeni Izraelbe?Ott demokrácia van,nem úgy mint nálunk.Biztos gyorsan beilleszkednének.
Göbbels
2012. december 25. 21:59
Nem, mert máshol nem nézik őket egyenrangúnak! Régebben - két világháború között - ha egy csendőr megjelent egy faluban, a nagyhangú parasztlegények lehalkultak, a cigányok meg futva menekültek a faluból, vagy ott helyben összeszarták magukat. Tehát rend volt! Nem, mint most, amikor a cigány a borsodi sárga buszokon üvöltözik a fehérekre, hogy: "parasztok, takarodjatok dolgozni, mert enni kell a gyerekemnek!"
Grüezi
2012. december 25. 20:25
Küldenék nekik 3 teherautonyi kàdàrkolbàszt karàcsonyra.
thymian
2012. december 25. 19:49
http://www.youtube.com/watch?v=pYiy12Q_NOI http://www.youtube.com/watch?v=rJ5Kg_YICAU Ebben mondja a cigány önkormányzat képviselője, hogy a kis tetves gyilkos anyja rögtön a jogvédőkért kiabált, hogy "szegény ártatlan purgyéját" megvédjék. Akkor ezek a "jogvédők" nem felelősek, hogy ez megtörténhetett? Kötelességvédők vajon miért nincsenek?
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!