A Seuso-ügyről

A Seuso-ügy kapcsán számos személyemet érintő vád fogalmazódott meg az elmúlt időszakban a magyar médiában, amelyekkel idáig úgy gondoltam, hogy nem kell törődnöm, a nemzeti ügy fontosságára való tekintettel felül kell emelkednem ezen. Azonban szeretném, ha a közvélemény ismerné az álláspontomat, mert a politikai csatározások és ellenérdekeltek gáncsoskodása személyemen keresztül az ügyet is besározza.

Tizennégy éves korom óta vagyok szerelmese Ázsiának, tanulmányozom kultúráját és nyelveit, gyűjtöm tárgyait. Úgy hozta a sors, hogy a világ három legnagyobb délkelet-ázsiai magánygyűjteménye közül számosságában a legnagyobbal rendelkezem. Magánvagyonom, műkincsgyűjteményem lehetővé tenné számomra és utódaim számára is, hogy a magyar valóságtól távoli, gondtalan életet éljek. Azonban úgy tartottam helyesnek, hogy tudásommal, vagyonommal és lehetőségeimmel Magyarország javát szolgáljam.

Számos külföldi megkeresés ellenére idehaza kívántam létrehozni a világ egyetlen délkelet-ázsiai Aranymúzeumát, Budapesthez kívántam kötni a térséggel kapcsolatos tudományos munkát, ezért elindítottam a Magyar Délkelet-ázsiai Kutatóintézetet. Magyar szakembereket segítettem hozzá, hogy kambodzsai kutatásokat végezzenek. Megvásároltam egy Stradivari hegedűt, amit egy tehetséges magyar művésznek adtam öt évre használatra. Könyvkiadásokat, ösztöndíjakat finanszírozok, valamint egy minor szakot az ELTE-n. Mégis néhányan el kívánnak számoltatni a magyar valóságban, saját forrásaimból megvalósított eredményeimmel és azok értékével, mintha legalábbis közpénzeket áldoztam volna céljaimra. Nagyívű terveket szövök, amelyeket legjobb tudásom és lehetőségeim szerint próbálok véghezvinni, bevonva a legjobb hazai és külföldi szakembereket. Keresem minden terület kiválóságát, legyen szó akár kutatóról, programozóról, grafikusról, őrről, vagy felszolgálóról. Néha nem a megfelelő emberekkel hoz össze a sors, utunk nem egy irányba halad tovább. Amikor nem tudunk tovább együtt dolgozni, akkor a továbblépés anyagi és szakmai sérelmekkel is járhat számukra, amiknek egyesek a nyilvánosságon keresztül kívánnak hangot adni. A Magyar Indokína Társaság túlvállalta magát az Aranymúzeum létrehozásával és az Andrássy úti palota megvásárlásával. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a társaság még fennálló, a vállalkozás nagyságához képest kismértékű tartozásait a következő időszakban a törvény által meghatározott keretek között rendezzem.

Az Aranymúzeum létrehozása mellett életem másik legfőbb célkitűzése, hogy a Seuso-kincseket visszajuttassam Magyarországnak. Megadatott az a lehetőség számomra, hogy a Seuso-kincsek tényleges őrzési helyét és birtokosait felkutassam, az elmúlt időszakban egyedüli magyarként láthassam és a kezembe foghassam a vélhetően Pannónia földjéről elkerült tárgyakat. Mára minden adott, hogy a kincsek első nyolc darabját megvásároljam, hazahozzam, kutathatóvá tegyem és egy Andrássy úti palotában kiállítsam. Ezért a célért hajlandó vagyok a gyűjteményem néhány jelentős darabjától megválni és cégeim egyes tulajdonrészeit is eladni.

A tárgyak hazahozatalához a legmagasabb szinten kértem a magyar kormányzat segítségét, hogy a kényes jogi helyzetben tegyék lehetővé a kincsek hazajuttatását, amelyet halálom után a Magyar Államra kívánok hagyni. A vásárlásról aláírt szerződésem, amelyhez szükséges a magyar kormány támogatása, augusztus végén lejár.

Ezért úgy vélem: történelmi a felelősségünk az elkövetkező rövid időszakban, hogy a Seuso-kincsek ne váljanak végleg elérhetetlenné Magyarország számára.

Budapest, 2012. augusztus 8., szerda

dr. Zelnik István
gyűjtő, múzeumalapító