Szívünk-lelkünk most kitárjuk

„Számomra a nagyböjt és a húsvéti időszak egyik legkedvesebb szertartása a Keresztút. Ha jól tudom, ez csak nálunk, Római katolikusoknál szokás. A lényege, hogy tizennégy stációba/állomásba foglaljuk Krisztus szenvedéstörténetét, egészen Pilátus ítéletétől kezdve a Golgotára vezető kínkeserves úton át Szent testének sírba tételéig. A stációk a templom két oldalán a falon helyezkednek el általában (nálunk is), így az egész végigjárása egyfajta körmenet is. Minden stációnál letérdelünk, és az állomásokhoz tartozó lelki részt olvasunk. Azért is szeretem kiemelten ezt a szertartást, mert nagyon sokat segít abban, hogy jobban értsem, érezzem, felfogjam, hogy pontosan mit is jelentett Krisztusnak vállára vennie a keresztet, majd újra és újra felállni, hogy aztán keresztfára szegezzék az ÉN bűneimért...

Ennél érzékletesebb csak talán Mel Gibson: Passió című filmje. Aki már látta, tudja miről beszélek. Többször láttam már, minden Nagypénteken megnézem, mióta megvan. Csak ekkor, de ez sosem marad ki. Volt már, hogy egyedül, volt, hogy társaságban, lényegtelen. Az eredmény minden egyes alkalommal ugyanaz - Jézus arcon köpésétől kezdve menthetetlenül végigzokogom a filmet. Nem csak azért, mert iszonyatos látni, hogy mit műveltek a Megváltóval... főképp azért, mert tudom, hogy mindezt értem vállalta. Az én bűneim bocsánatáért, és megtenné újra. Ennek ellenére én mégis újra és újra bűnbe esek, ugyanazokba, és hiába a bűnbánat, később megint elkövetem. Ahogy egy ifis társam fogalmazott: »Minden alkalommal beljebb verem Jézus kezén a szöget...«”