Egy temetésről

„Szép közös emlékezés és szánalmas magamutogatás: ez lett Joci/Dávid temetéséből. A szép Jocinak és -ról szólt, sok ember, főként romák, büszkén és emlékezve, saját szavai, majd az ortodox pap szép beszéde - ha szabad ilyet mondani egy temetés kapcsán: jó volt ott lenni.

Majd ami ez után következett: Gyurcsány Ferenc hosszú és magamutogató beszéde, benne a politikai visszatérés ígéretével, kettejük (sic!) közös kimaradásairól a fehér ember felsőbbségtudatával, ahogy halálában magához emeli az elhunyt romát (»aki nagy utat járt be a cigánysortól a köztársaság házáig«), szereptévesztéssel (»eljött a miniszterelnök« - melyik is?), hangelcsuklással, elmorzsolt könnycseppel - jósolhatóan, szánalmasan, mikrofon ragaszkodással, önsajnálattal. És az egyetlen helyénvaló szó - köszönöm - nélkül: az nem része a szótárnak itt. Majd ami ez után következett -- a családtagok, a kormány tagjai, valamint kormányVIP-ek (Kóka, Horn, Hiller volt látható) elvonulása őrök gyűrűjében a sírhoz, a fehér szál virágokkal érkező gyászolók pedig feltartóztatva és elzárva még a koszorúktól is. Kormányőrök akadályozták, hogy a gyászoló romák és nem romák letehessék virágjaikat (»majd háromnegyed óra múlva« - mondta a hangosbeszélő), ősz asszonyok és hajlott öregemberek a kordon mögött keresve, hogy ők hogyan tehetnék a sírra a virágot, majd egy »benti« helyzetfelismerése, és pár virág összegyűjtése, leszegett fejjel való eloldalgás: ez az ő saját ünnepük - a mi temetésünk.

Vége.”