„A »skótság« mint etnikai identitás nem kizárólagos, sőt nem is elsődleges hajtóereje a függetlenségi mozgalomnak.
Amiről leginkább szó van – és ezt az elemezők elsöprő többsége így látja –, az az Egyesült Királyság által a nyolcvanas években felvállalt, és azóta konzervatív és munkáspárti kormányok által következetesen továbbvitt neoliberális gazdaság- és társadalompolitika kritikája. A decentralizációs és később függetlenségi törekvések kiszélesedése egyértelműen köthető a Margaret Thatcher privatizációs, jóléti államot lebontó, a közszolgáltatások körét szűkítő politikájához, amely leginkább Skóciát és Észak-Angliát sújtotta. A hajógyárbezárások, bányabezárások, az önkormányzati lakások privatizációja, a nagyvállalatokat támogató adópolitika, a szociális védőháló gyengítése egyaránt Skócia lakosságát hozta a legnehezebb helyzetbe. (...)
Ha megnézzük a legnagyobb skót városokban, mely negyedek támogatják leginkább a függetlenséget, és ezeket a térképeket összehasonlítjuk a munkanélküliség mértékét ábrázoló térképekkel, ahogy azt a The Guardian tette, akkor tökéletesen megfigyelhetjük, hogy az Egyesült Királyságtól való elszakadás vágya mennyire kapcsolódik az elmúlt évtizedek szegényellenes politikájának elutasításához. A skót nacionalisták a lakosság e frusztrációira építenek: az uralkodó neoliberális politikával szemben egy szociálisan érzékeny, egyenlőségpárti, befogadó új politikai közösség megalakítását ígérik. Mindeközben London semmi újat nem tud nyújtani. Az unionista pártok által felajánlott »devo supermax« (szupermax-decentralizáció) nem változtatna gyökeresen a jelenleg is létező skót autonómián, a legfontosabb gazdaság- és társadalompolitikai kérdések továbbra is Londonban dőlnének el – business as usual. A friss közvélemény-kutatási adatoktól pánikba esve a brit pártok fűt-fát ígérnek, de épp azt nem tudják garantálni, ami a legfontosabb lenne: hogy az Egyesült Királyságban gyökeres változások jönnének a skótok maradása esetén.”