Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól.
***
Bár a bevezetés kissé ijesztő lehet, nem egy akadémiai székfoglaló következik. Elsődleges célom az elkövetkező hetekben Kelet-Ukrajnában várható hadműveletekre jellemző keretek bemutatása, amelyek a hírek szerint már meg is kezdődtek.
Kezdjük is egy rövid történelmi áttekintéssel!
A hadtörténelmet végigkíséri a kard és a pajzs, azaz a védelem és a támadás vetélkedése.
Az ipari háborúk kora a védelmet erősítette meg elsősorban; a korábban közel két évszázadig használt elöltöltős, kovás puskákat felváltó hátultöltő, gyútűs kézifegyverek tűzgyorsasága elavulttá tette a gyalogsági szuronyrohamokat. Ennek nyomán már az amerikai polgárháborúban megjelentek a 18. századi ostromművekre hasonlító, jellemzően kiásott földből készített állások, amelyek jelentősen csökkentették ezen fegyverek hatékonyságát. Fenti védművek a szintén hátultöltő, lapos röppályájú acélágyúkat használó tüzérség ellen is megfelelőnek bizonyultak. A géppuskák megjelenése csak tovább erősítette a védelmet, ahogy azt az I. világháború első éveire jellemző állás (és nem álló!) háborújának vérbe fulladt tömegrohamai is mutatják.
Felmerül a kérdés, mi köze ezeknek a több mint százéves tapasztalatoknak a jelenlegi háborúhoz?
Nos, a Donyecki és a Luhanszki „népköztársaság”, valamint az ukrán hadsereg is kiépített egy-egy ilyen egymással párhuzamos, zegzugos árkokból és támpontokból álló, több védelmi vonalat tartalmazó állásrendszert.
Folytatva a hadelméleti fejlődés rövid bemutatását, már az első világégés végén megjelent az a módszertan, amely lehetővé tette a gyalogosság számára nehezen leküzdhető, mélységben tagolt, kiépített állások áttörését.
Ehhez azonban szükség volt két újításra: a harckocsira és a bombázóra.
Ezen új eszközök tömeges bevetésével létrejött az úgynevezett összhaderőnemi hadművelet, azaz a fiatal légierő által a levegőből támogatott szárazföldi támadás, amely képes volt áttörni még a mély védelmet is.
Ezzel a harceljárással ismét a támadás került fölénybe. Nem véletlen, hogy az I. világháború után a két kitaszított állam, Németország és Szovjetunió között létrejött rapallói szerződés nyomán meginduló közös katonai fejlesztések fő iránya a harckocsi és a repülőgép fejlesztése volt. Ezzel párhuzamosan mindkét államban megkezdődtek az új eszközök leghatékonyabb felhasználásával kapcsolatos elméleti kutatások is, amelyek eredményeképpen megszületett a német blitzkrieg, és a hasonló felfogású szovjet mélységi művelet koncepciója.