Életre születtünk!

Magam az úgynevezett háborús generáció tagja vagyok. Első emlékeim között második világháborús bombázók vannak. Apámat, aki hazajött a frontról, nem ismertem meg. Azt mondtam neki, hogy „báci”… Meg kilőtt, kiégett tankok az országút mellett, négy kilométerre a kisvárostól, ahol gyerek voltam. Nem tudom elfelejteni. Emlékszem a budapesti pontonhídra is, egy-két évvel a háború után. Majd páncélosok sokaságára 1956-ból. Láttam a Nyugatra kivándorlók ezreit ötvenhatban, a karácsonyi szünet idején. Láttam a Dunába rogyott hidakat Újvidéknél a délszláv háború után. Szétlőtt templomokat. Zúgnak a repülők fölöttünk, a Balaton fölött…

Hivatásos és hivatalos politikai elemzőknek megvan a maguk véleménye. Ki így, ki úgy látja a világot. Én leegyszerűsítve csak azt üvöltöm – egyelőre magamban, befelé –: ki hatalmazott föl bárkit is arra, hogy pusztítson? Hogy leromboljon házat, otthont, bármit? Honnan veszik a bátorságot, hogy öljenek, hogy gyilkoljanak, hogy földönfutóvá tegyenek embereket?

Ami most szinte a szemünk előtt történt és történik, a politikai érdekek szerint így is, úgy is magyarázható. Lelkük rajta. De ott, azon a földön több mint ezer éve sokan Krisztus-hívőnek mondják magukat, és az istentisztelet végén a bizánci liturgia szép szavait imádkozzák:

„Uram, Uram, ki megáldod a téged 
áldókat és megszenteled a benned bízókat,
üdvözítsd népedet és áldd meg örökségedet,
Ajándékozz békességet a te világodnak,
Egyházaidnak, papjaidnak, hazánknak 
és minden népednek…”

Ahol ez az ima újra és újra fölhangzik, miért nem tud testvérként együtt élni ember és ember, akik mind ugyanerre az életre születtek, és egyformán szeretnének boldogok lenni ebben a „szűk határú” létben?

Nem tudom fölfogni, mi az, ami jogossá teheti a testvérgyilkosságot, vagy általában a gyilkosságot. Káin bunkósbotja és a mostani hadi eszközök között csupán technikai fejlettség tekintetében van különbség. És keserves tény, hogy a szív civilizációja nem fejlődött együtt a technikai civilizációval.