A mai világban nehéz megmaradni a saját értékrendünk mellett

„Osztja azt a nézetet, miszerint régen minden jobb volt?

Ha abból indulok ki, hogy régen fiatalként még játékos voltam, most pedig idősebbként már edző, akkor határozott igen a válaszom. Csak a foci játékos részére kellett koncentráljak, messze nem volt olyan stresszes az életem, mint most, amikor az edzések mellett is a futball tölti ki az egész napomat, elemzek, összegzek, videókat nézek, és állandóan tervezek: felkészülést, edzést, meccset, keretet, csapatot.

És játékosként is régen volt jobb?

Na itt már nem ennyire egyértelmű a válasz. Mert a mostani lehetőségek természetesen lényegesen jobbak, úgy az anyagiakat, mint az infrastruktúrát illetően. Ha jól emlékszem, én 50 ezer forintos havi fizetéssel kerültem oda 1990-ben a Fradi felnőtt csapatához, ami pályakezdőként jó fizetésnek számított, ellentétben a most kiugrónak mondható kereseti lehetőségekkel... Mostanra már az NB II-ben is annyira eldurvultak a fizetések és annyira szélesre nyílt az olló, hogy hiába hívom hozzánk játszani xy-t, máshol a kispadon ülve is kétszer annyi pénzt keres. 

Emellett lényegesen profibb a háttér, erőnléti edzők, speciális, egyéni étrend, táplálék-kiegészítő és mindezen felül a technikai segítségek, videóelemzések, temérdek statisztikai adat. Mi még medicinlabdákkal edzettünk, Csank Jánosnál a nyári alapozás során ráadásul melegítőben. Negyven fokban annyi engedmény volt, hogy hosszúnadrág nem feltétlen kellett, elég volt a sportszárat a nyakunkig felhúzni. Ha én most hasonló edzést vezényelnék a soroksári csapatnak, az összes játékosom hülyének tartana, és holnap már másik klubot keresne magának.

A magyar futball a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától abban a reményben engedte külföldi légiósnak állni a legjobbakat, hogy később hazatérve majd itthon kamatoztassák tapasztalataikat. Azóta sok minden megváltozott – például nincs életkorhoz kötve az engedély, sőt, engedély sem kell – egy dolog azonban nem: szövetségi kapitányként vagy élklubok kispadján nem jellemzően ilyen típusú volt játékosok adják egymásnak a stafétát. Hol a hiba a rendszerben immár évtizedek óta?

Nehéz kérdés, amelyre én sem tudom az egyértelmű választ, de ez persze ettől még egy tényszerű dolog. Talán az lehet az oka, hogy sok tekintetben túl nagy a különbség az ott és az itt között, amit nehéz kezelni. Pedig nagy szükség lenne ezekre a játékosokra, nemcsak a kirakatban, hanem az utánpótlásban is, mert hiányosságaink bizony akadnak. Ezt 13 éves edzői tapasztalatom alapján határozottan ki tudom jelenteni. Így pedig nehéz felnőtt mezőnyben bármit megalapozni, abból tovább lépni. Amikor egy fiatal játékos nem tudja mindkét lábát használni, olyan lyukat rúg, hogy négyzetméternyi területen nem nő fű többet, vagy két hét alatt elkoptatja a cipője orrát, akkor bizony kimondom a véleményemet. 

amilyen játékosként is voltam. Amikor ilyet látok, látunk, nem fogunk szótlanul ülni, nem azért kaptunk kispadot, hogy aludjunk rajta. A mai világban azonban nehéz megmaradni a saját értékrendünk mellett, vigyázni kell, hogy mikor mit és hogyan mondunk. Amikor edzőként ezeket a hiányosságokat megemlítem a játékosnak, nem ritka, hogy csak jót nevetnek azon, amit mondok. Pedig sírniuk kellene...”

Nyitókép: Facebook