A pénzen túl: több követelményt a tudományos életbe!

2016. január 19. 7:25

Bakó Bea
Mandiner.egyetem
Pusztán a pénzosztogatástól nem lesz előrébb a tudományos élet, csak akkor, ha a pénzosztogatás feltételeként valódi teljesítményeket is megkövetel a rendszer – ezt viszont nem teszi, és úgy tűnik, hogy nem fogja a jövőben sem.

Nem újdonság, hogy a felsőoktatás és a tudományos élet számos baját pusztán pénzzel próbálja megoldani a kormány. Előbb az egyik kezével elvette, majd a felháborodás hatására kicsit hátrálva inkább csak minimálisra csökkentette a gazdaságilag nem elég hasznosnak vagy túltelítettnek ítélt egyetemi szakoknak korábban fizetett állami támogatást (hogy ez miért volt rossz ötlet, arról itt írtam részletesen). Most meg a másik kezével nagylelkűnek látszó adakozásba kezdett a doktoranduszok és egyetemi oktatók irányába.

Emellett persze továbbra is hatalmas összegek ömlenek a külön költségvetési fejezetet képező Magyar Tudományos Akadémiába is, ami körül néha az a látszat alakul ki, mintha az elég ügyesen helyezkedő, de a kutatásban nem mindig jeleskedő egyetemi oktatók szűkebb köreinek plusz kifizetőhelye lenne, miközben az akadémia által végzett kutatási tevékenységet az egyetemek berkein belül olcsóbban és jobban lehetne folytatni.

Általánosságban viszont (mivel nem mindegyikük csíp meg állást az akadémián) nem vitatom, hogy épp ideje volt az egyetemi oktatók fizetésemelésének (főleg a ranglétra alján), és a doktorandusz-ösztöndíjemelés sem rossz ötlet (bár arányaiban eltúlzott). Sajnos azonban pusztán a pénzosztogatástól nem lesz előrébb a tudományos élet, csak akkor, ha a pénzosztogatás feltételeként valódi teljesítményeket is megkövetel a rendszer – ezt viszont nem teszi, és úgy tűnik, hogy nem fogja a jövőben sem. Valószínűleg ez nem is célja sem a kormánynak, sem a tudományos élet szereplőinek. Előbbi most megmutathatja, hogy lám, mégis fontos neki a felsőoktatás, hiszen emelik a fizetéseket és az ösztöndíjakat. Utóbbiak pedig boldogan zsebre tehetik az emelést és nyugodtan tovább pancsikolhatnak a magyar „tudományos élet” langyos pocsolyájában; kitanítva közben a bratyizó társadalomtudósok következő generációját, akik ősztől még nagyobb ösztöndíjaknak örvendhetnek.

*

Decemberben fogadták el ugyanis a doktori képzés átalakításáról szóló törvénymódosítást, amely szerint az eddigi három évről négy évre növekszik a doktori képzés hossza. A mostani „másfél év iskolapadban ücsörgés – másfél év kutatás” modellt a „két év iskolapadban ücsörgés – két év kutatás” modell váltja fel. Ehhez a jelenleg a doktori képzés egésze alatt egységes havi százezer forintos ösztöndíj helyett az első két év iskolapadban ücsörgésre havi száznegyvenezer forint, míg a második két év kutatásra már havi száznyolcvanezer forint fog járni a 2016-tól ösztöndíjas képzésre felvett doktoranduszoknak. Ők az Országos Doktori Tanács honlapja szerint 1270-en lesznek: 410 ösztöndíjas vehető majd fel a társadalom- és bölcsészettudományi, valamint 860 ösztöndíjas a műszaki, orvosi és természettudományos doktori képzésekre.

Emellett persze a doktori iskolák az ösztöndíjasoknál jóval több önköltséges hallgatót is felvesznek a biznisz kedvéért: ugyan a graduális képzésben megszokott kétszázezer forint fölötti tandíjaknak a töredékét (jellemzően kevesebb, mint a felét) fizetik ezek a hallgatók, de ez így is jó üzlet az egyetemeknek ahhoz képest, hogy cserébe milyen keveset nyújtanak a doktori képzésben. De erről majd később.

Előbb vessük röviden össze a doktoranduszok átlagosan nézve több mint másfélszeresére emelt ösztöndíját az egyetemi oktatók „jelentősként” kihirdetett fizetésemelésével: az ő bérük 2016 januárjától 15 százalékkal emelkedik, ezt pedig 2017-ben és 2018-ban további 5-5 százalékos emelés követi. 2015-ben egy tanársegéd bruttó fizetése 175 ezer forint volt, ez emelkedik az idei évtől 201 ezer forintra. Az adók és járulékok levonása után tehát nagyjából 134 ezer forintot fog kézhez kapni egy tanársegéd 2016 szeptemberében, ami még mindig hatezer forinttal kevesebb, mint egy akkor frissen felvett doktorandusz 140 ezres ösztöndíja, ami adómentes, tehát teljes egészében kézhez kapja a hallgató. Eközben egy tanársegéd oktat, dolgozatokat javít, vizsgáztat; közben pedig – ha szeretne valaha előrébb lépni – célszerű kutatnia, rendszeresen publikálnia és PhD-fokozatot szereznie (ha ez addig még nem sikerült volna). Ugyanez érvényes egy adjunktusra (aki könnyen lehet, hogy szintén nem szerzett még doktori fokozatot), de ő legalább már 168 ezerért, vagyis 28 ezer forinttal többért gürizik, mint amennyiért egy doktorandusz eközben üldögél a babérjain a doktori iskola felesleges óráin − amik csak arra jók, hogy elvegyék az idejét a kutatástól és helyette megtanítsák arra, ami a magyar akadémiai közegben sokkal fontosabb: a bratyizásra.

*

Eddigi jogtudományi doktori iskolás tapasztalataim szerint (de hasonlókat hallok más társadalomtudományi területekről is) a hallgatókra kötelezően rásózott kurzusok egy része ugyanis sem újdonságot nem tartalmaz egy végzett jogász számára, sem a konkrét kutatási témához nem kapcsolódik. Még ha egy tanár rugalmasan is kezeli a tantárgyát annak érdekében, hogy a hallgatók a saját kutatásukon dolgozhassanak, az ilyen órákon ücsörgés akkor is időpazarlás ahhoz képest, hogy mennyit haladhatna egy doktorandusz a tézisével, ha ehelyett a könyvtárban olvashatna.

A hatékony kutatásra a mostani rendszerben csak másfél, 2016 őszétől pedig két év jut. Holott a minőségi munkához minimum három év kellene – méghozzá pontosan az órán ücsörgős félévek rovására. Hogy miért működik mégis a rendszer, arra egyszerű válaszolni. Azért, mert Magyarországon a másfél-két év (vagy még rövidebb idő) alatt összecsapott disszertációkra is probléma nélkül megadják a fokozatot. Az egybehangzó, de csak félig kimondott közvélekedés szerint gyakorlatilag nincs olyan, hogy egy doktori dolgozat ne menne át a védésen. Ilyen körülmények között viszont felesleges emelni a doktoranduszok ösztöndíját: a több pénz magasabb követelményekkel is együtt kellene, hogy járjon. Bár ezzel kapcsolatban belengettek egy „komplex vizsgát” a második év végére, de ennek a komolyságával kapcsolatban van ok a kételkedésre.  

A jövőbeli „két év padban ücsörgés – két év kutatás” modell továbbra is annyit sugall, hogy lényegileg minden marad a régiben, csak egy kicsit meghosszabbítva és több pénzért. Eközben viszont sajnálja a kormány a pénzt például arra, hogy az európai társadalomtudományi kutatás és doktori képzés élvonalába tartozó firenzei European University Institute-nak a tagjai legyünk és a tehetséges magyar hallgatók ösztöndíjjal tanulhassanak az intézményben.

*

Akik az oktatói fizetésemeléssel tényleg jól járnak, azok az egyetemi tanárok: már eddig is 437 ezer forint bruttót kerestek, ez pedig az idei évtől félmillió forint fölé emelkedik. Hogy mit csinálnak ezért? Visznek a nevük alatt néhány előadást, amit aztán vagy ők tartanak meg, vagy esetleg beküldik maguk helyett a tanársegédeket és adjunktusokat. Vizsgáztatni általában viszonylag ritkán vizsgáztatnak (persze vannak kivételek), hiszen arra vannak a tanársegédek és az adjunktusok.

Jobb esetben mentségükre szól, hogy azért hagyják a fiatalokra a „favágást”, mert ők közben fontos és előremutató kutatásokon dolgoznak. Rosszabb esetben a publikációik jórészt kimerülnek abban, hogy ugyanazt a tankönyvet kicsit átdolgozva kiadják minden évben. És ezt simán megtehetik, mert a magyar rendszerben egy egyetemi tanár tekintély, akivel szemben már nem lehetnek újabb különös elvárások. Szerencsére ettől még vannak olyanok, akik így is dolgoznak, de Magyarországon egy egyetemi tanár gyakorlatilag akkor is be van a pozíciójába betonozva, ha a nyugdíjba meneteléig alig csinál valamit – sokan pedig ki is használják ezt a kényelmes lehetőséget. És persze ha egy egyetemi tanár ügyesen ápolta a kapcsolatait, akkor az segítheti őt abban, hogy MTA-tag legyen belőle, ami újabb közpénzeket jelent a megemelt fizetése mellé.

Végül van még egy fontos dolog, amit a félmilliójukért csinálnak az egyetemi tanárok: „kiképzik” a következő generációt, a doktoranduszokat. Csak éppen nem elsősorban a megalapozott tudományos kutatásra, hanem az öcsibácsi-sógorkomázásra, a magyar tudományos élet kis langyos pocsolyájában való pancsikolásra. Nem hittem a fülemnek például, amikor az egyik professzor mondhatni „leszidta” az egyik doktorandusz-hallgatót, mert (tanórán, zárt körben) kemény, de egyébként helytálló és megalapozott kritikával illetett egy szakcikket.

Mi lesz a tanulság mindebből a doktoranduszok számára? Hogy a négy éven keresztül ingyen kapott havi 140-180 ezer forintért (vagy a nem ösztöndíjas hallgatók esetében akár csak a doktori képzés során nyakra-főre osztogatott potya ötösökért) cserébe lojálisnak kell lenni, nem szabad a másikat szakmai kritikával illetni. Pedig egymás körberajongásától még egyik tudományterület se fejlődött − annál inkább az értelmes tudományos vitáktól. Az ilyen doktori képzésnek hála az új generáció is megtanulja, amit a mostani „öregek” egy része mesterfokon űz: kritika és vita helyett inkább csendben össze kell tartani. Hiszen mindenki ugyanonnan kapja a pénzt, ezért senkinek sem érdeke, hogy kiálljon és elmondja, hogy a rendszer alapja jelentős mértékben a lötyögés, a bratyizás és nagy átlagban a közepesnél alacsonyabb színvonal – amit a finanszírozási rendszer szépen újra fog termelni.

***

Disclaimer: a szerző az egyik hazai jogi kar állami ösztöndíjas doktorandusz hallgatója. A cikkben leírtakat a társadalomtudományi (és főleg jogtudományi) szcénában szerzett benyomásai alapján fogalmazta meg, ezeket semmiképp nem vonatkoztatja az orvosi, műszaki- és természettudományok területére, amelyekre nézve rálátással, szakértelemmel nem rendelkezik.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 86 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Hát ez pontosan így van. Meglepöen öszinte a cikk. Pozíciók bebetonozva, színvonal és kritika sehol.
Nincs evaluáció, illetve ha van, az is csak színjáték, nem változik töle semmi. Amíg nincs szigorú ellenörzés és következetesség, addig semmi nem fog változni.

Én gyakorló középkorú orvost hallottam kiakadva beszélni a rezidens képzésről. Nem tudják képezni és gyakorlatilag oktatni a rezidenseket, mert hiába jelentkezik a rezidens , mondjuk sebésznek, ha a rezidens képzés alatt is minden más osztályon kell gyakorlatot tölteni, ahelyett, hogy a sebészeten kitanulná az új műtéti eljárásokat. A mentor pedig , anélkül, hogy érdemi munkát végezne egy konkrét összeget leakaszt az államról, úgy, hogy szinte nem is látja a rezidenst.

Én gyakorló középkorú orvost hallottam kiakadva beszélni a rezidens képzésről. Nem tudják képezni és gyakorlatilag oktatni a rezidenseket, mert hiába jelentkezik a rezidens , mondjuk sebésznek, ha a rezidens képzés alatt is minden más osztályon kell gyakorlatot tölteni, ahelyett, hogy a sebészeten kitanulná az új műtéti eljárásokat. A mentor pedig , anélkül, hogy érdemi munkát végezne egy konkrét összeget leakaszt az államról, úgy, hogy szinte nem is látja a rezidenst.

az utolsó bekezdést elolvastad?

Megfelelő "scientometriai" módszerek használatára már hosszabb ideje vannak próbálkozások. A kémiai területeken (másutt is), ha jól emlékszem alkalmaznak egy pontrendszert, ami egyrészt a "citációs index"-ből (hányan hivatkoztak a cikkre) és annak a folyóiratnak, ahol megjelent a szorzófaktorából áll. (Minél nagyobb tekintélyű, szakmailag erősen kontrollált a lap, annál nagyobb.) A semminél sokkal több ez a módszer, de ezzel is lehet egy kicsit trükközni, az biztos, hogy azok, akik vakvágányon vannak és sehol nem fogadják el a munkáikat, azok kiszűrhetők. (sajna, néha a zsenik is...)

A poszt követelményről beszél,az viszont feltételez valamilyen objektív teljesítménymérést.
Másrészt a poszt a társadalomtudományokra vonatkozik, csakhogy a társadalomtudományok esetében az objektív teljesítménymérés egyszerűen értelmezhetetlen.

Csak egy példa: Nemrég a HVG-n interjú készült Vivien Schmidttel a társadalomtudományi területen ünnepelt professzor-asszonnyal, aki odanyilatkozott, hogy "gyerekek vállalása ... nem számít jövőbe mutató gondolkodásnak". Egy ilyen kijelentés után normális ember úgy gondolná, hogy az interjúalany valamelyik elmegyógyintézet ápoltja, pedig éppen ellenkezőleg, négy neves egyetemnek is kitüntetett professzora.

Nem csalafintaság, hanem egy rutinos, lelkiismeretes témavezető, aki emlékszik arra, hogy őt is segítették ötletekkel, tanácsokkal, amikor még kezdő volt....

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés