Amikor még „spanyol volt az Isten”

Négyszáz esztendeje, hogy elhunyt III. (kegyes) Fülöp spanyol király (1598–1621), és helyét fia, IV. (nagy) Fülöp foglalta el, aki apja békepolitikájával (Pax Hispanica) ellentétben nagyapja egykori agresszív külpolitikai irányvonalához tért vissza. A kurzusváltás azonban egybeesett a spanyol világrend lebontását célzó, igencsak hosszúra nyúló folyamatnak kezdetével, a harmincéves háborúnak kirobbanásával. A 16. században az V. Károly és II. Fülöp időszakában kiépült stabil spanyol (Habsburg) világrend, amelynek egyetlen igazi kihívója akkoriban még csak az Oszmán Birodalom volt, a 17. század első felére repedezni kezdett. Ennek a hanyatlásnak számos oka volt, társadalmi, gazdasági- és financiális nehézségek egyaránt, az amerikai területekről évi rendszerességgel érkező ezüstflottát az angol és a holland kalózhajók zaklatták. Elgondolkodtató, hogy a világ leghatalmasabb és legerősebb birodalma 1556 és 1666 között átlag tízévente csődöt jelentett, a legújabb kutatások mentén ma már tudható, hogy a spanyol kincstár kiadásainak igen jelentős részét a katonai kiadásoktól nem sokkal elmaradó adósságszolgálat tette ki.

II. Fülöp korábbi hódító, beavatkozó, agresszív, a franciákkal, az angolokkal (Spanyol Armada, 1588), a hollandokkal, és az oszmánokkal (Lepanto, 1571) folytatott háborús évtizedeket szegélyező külpolitikája helyébe tehát szükségszerűen lépett a békepolitika, amely

Ráadásul ez a gazdasági-pénzügyi kényszerpálya azzal a politikai orientációváltással is párosult, amit III. Fülöp király kegyencének, Lerma hercegnek neve fémjelez, és amely a németalföldi, és a közép-európai térségről a figyelmét a Földközi-tenger térségére kívánta volna összpontosítani, illetve az osztrák Habsburgokkal addig fenntartott szoros viszony helyett a Franciaországhoz való közeledést kívánta előnybe helyezni. Bár a madridi udvarban lévő „osztrák” nők, mint a király nagyanyja, Mária császárné, özvegy magyar- és cseh királyné, felesége, Margit spanyol királyné, magyar- és cseh királyi hercegnő, valamint nagynénje, Margit főhercegnő, magyar- és cseh királyi hercegnő minden eszközzel próbálta ellensúlyozni ezt a külpolitikai irányváltást, és legalább a magyarországi tizenötéves török háború (1591–1606) kiadásaira a szokásos spanyol pénzügyi- és katonai segélyt biztosítani a császárnak, átlagban évi 200 ezer aranydukát érkezett Madridból, amely a magyarországi kb. 800 ezer forint királyi jövedelem mellett jelentős segítségnek számított.

Madrid és Bécs terhelt viszonyrendszere

A spanyolok sorra békét kötöttek korábbi ellenfeleikkel, még 1598-ban a franciákkal, 1604-ben az angolokkal, illetve 1609-ben a hollandokkal is. Lerma herceg mindent megtett, hogy a fiatal uralkodót kivonja a császárpárti nagyanyja és nagynénje befolyása alól, még arra is rá tudta venni urát, hogy az udvar költözzön el Madridból, és csak jóval azt követően tértek vissza, hogy az idős császárné elhunyt. Hozzátartozik a történethez, hogy ebből óriási üzletet is csinált a kegyenc, mert ami ingatlant csak meg tudott szerezni Valladolidban a költözés előtt, azt olcsón felvásárolt, a költözéssel párhuzamosan pedig a már felértékelődött ingatlanokat magas áron eladta, majd a visszatéréskor ugyanezt játszotta el Madridban is. A franciákhoz való közeledést tehát csak lassítani tudták, de Margit spanyol királyné halála (1611) után már nem volt igazi akadály, a következő évben meg is kötötték a Habsburg-Bourbon kettős házassági szerződést, és a menyegzőkre is sor kelült pár évvel később. 

Ez még az az időszak, amikor minden gazdasági- és pénzügyi nehézség ellenére is

Sőt, olyannyira érezhető a spanyol dominancia, hogy III. Fülöp az 1610-es években a magyar- és a cseh trónra is benyújtotta igényét, mondván, hogy ő „Jagelló Anna magyar- és cseh királyné elsőszülött fiának, II. Miksa császárnak egyenes ágán való egyetlen dédunoka”, akit így jogosan illetnek meg azok az országok. 

Hosszas tárgyalások és alkudozások kezdődtek a bécsi és a madridi rokonság, valamint a bécsi spanyol követ között, amelynek eredményeként, az 1617-ben aláírt Oñate-szerződésben a spanyol király lemondott igényéről az osztrák rokonság javára azzal a kikötéssel, hogy ha a dinasztia osztrák fiága kihal, akkor a Habsburgok spanyol fiága örökli a magyar és a cseh koronákat is. A „lemondásért” cserébe az osztrák Habsburgok kénytelenek voltak átengedni a spanyoloknak fontos itáliai és németországi területeket, amelyek a félszigettől a Németalföldre vezető, katonai- és hadianyag utánpótlást jelentő „spanyol utat” voltak hivatva biztosítani. A szerződés ugyan a magyar jog szerint nem bírt kötelező erővel, hiszen Magyarországon a királyt a rendek választották az országgyűlésen, és nem örökléssel nyerte el közjogi méltóságát, azonban annyiban mégis csak irányadó, hogy a Buda felszabadítása utáni pozsonyi diétán (1687) a rendek nemcsak az osztrák fiág, de a spanyol király és örököseinek trónöröklési jogát is beiktatták a magyar törvények sorába, igaz az soha nem ment teljesedésbe, mivel nem sokkal azt követően a spanyol fiág kihalt. 

A magyarok stratégiai érdeke

Az osztrák rokonsággal kötött stratégiai Oñate-egyezség viszont már egyértelműen Lerma herceg külpolitikai irányvonalának megkérdőjelezése volt, az udvari élet első vonalában eltöltött két évtized politikai csatározásai és a sorozatos korrupciós botrányok kikezdték a kegyenc befolyását, aminek nem kedvezett a volt bécsi spanyol követ, a tekintélyes, határozottan „osztrákpárti” Baltasar de Zúñiga visszatérése Madridba. A közép-európai Habsburg hatalom 1618 tavaszán a cseh protestáns felkeléssel (prágai defenesztráció) erősen megrendült, aminek következtében Madrid egyre inkább lépéskényszerbe került. Döntenie kellett, hogy tovább halad-e a távolságtartó irány mentén, vagy a régi, természetes szövetségese mellé áll. A helyzet látványos romlásának hatására Madridban az „osztrákpárti” irány kerekedett felül, ami még azon év végén Lerma bukásához vezetett, és a helyébe lépő fia, Uceda herceg III. Fülöp iránymutatására pedig az akkora már gyakorlatilag összeroskadó közép-európai Habsburg hatalom megsegítésére – Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1619-20 folyamán megszállta a felvidéket, és már Bécset fenyegette – küldendő milliós pénzösszegek és több tízezres katonai segítségnyújtásról döntött.
 
Ebben az éles nemzetközi környezetben a magyar királysági és az erdélyi vezető politikai elit azonban képes volt úgy lavírozni, hogy a magyar nemzet alapvető stratégiai érdekeit, így a szuverenitást, az alkotmányos berendezkedést, a vallásszabadságot, az erdélyi fejedelmek sorozatos beavatkozásának, és azt azt követő „kiegyezéseknek” köszönhetően sikerült fenntartani a Habsburg Monarchián belül. Mindezt úgy, hogy azokban az évtizedekben a legfelsőbb magyar egyházi- (esztergomi érsek) és világi elit (nádor) a legszorosabb közvetlen kapcsolatban állott a bécsi spanyol követekkel, illetve magával a spanyol királlyal is. Pázmány Péter mint prímás rendes évjáradékot kapott a spanyol királytól, Esterházy Miklós, Pálffy Pál illetve Wesselényi Ferenc nádorok, vagy Zrínyi Miklós bán pedig a legelőkelőbb társaságba,

A vallási színezetű, de alapvetően hatalmi jellegű konfliktus európai méretűvé szélesedett, amit harmincéves háború elnevezés alatt ismer a történetírás. Ennek a Habsburgok részéről a korábbi domináns helyzetük megerősítése, ellenségeik, a franciák és a protestáns erők részéről pedig éppen annak megtörése volt a célja. IV. Fülöp kegyencének, a spanyol birodalmat évtizedekig kormányzó Olivares gróf-hercegnek keményvonalas politikája már csak iszonyatos erőfeszítések árán tudott lépést tartani a kihívásokkal. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy a spanyol erők úrrá lesznek a helyzeten, innen származik az Olivaresnek tulajdonított mondás, „Spanyol az Isten”, azonban a kezdeti nagy győzelmeket követően sorozatos veszteségek és tragédiák érték a Spanyol Monarchiát, az 1640-es évekre elszakadt Portugália a hozzá tartozó gyarmatokkal együtt, fellázadt Katalónia, zavargások voltak Itáliában, miközben államcsődök sora váltotta egymást. A Habsburgok végül elveszítették a háborút, a spanyol világbirodalom európai hegemóniájának a XIV. Lajos vezette győztes Franciaország vetett véget, ami a pireneusi békében (1659) már világosan látszott, a feltételeket immár a franciák diktálták. 
 
A III. Fülöp időszakát jellemző spanyol békepolitika megítélése nagyon ellentmondásos a történetírásban, mert igaz, hogy a kifulladó világbirodalom lélegzetvételnyi szünethez jutott és a sorait rendezve erőt tudott gyűjteni, de ezalatt az idő alatt az ellenségei – hollandia, és különösen a franciák – ugyancsak megerősödtek, ami a kirobbanó európai konfliktusban látványosan meg is mutatkozott. Ezzel a korábbi kulturális, gazdasági, katonai, politikai spanyol (Habsburg) hegemónia véget ért.